ANDRÁSI GÁBOR

Bolyai szexepilje

Márton A. András kiállítása
Vörösmarty Színház Galériája, Székesfehérvár
1996. február 1–25.

Az első igazi feltaláló, akivel személyesen találkoztam, Márton A. András volt. Persze én a festményeit mentem megnézni – tíz éve ennek –, és ezért csak utóbb, későbbi beszélgetéseinkből tudtam meg egyet-mást „előző” életéről. Megtudtam, hogy – akárcsak Ottlik Géza varázslatos hangjátékának, a Valencia-rejtélynek egyik szereplője, a hangszalagra rögzítés feltalálója, Kovács Péter –, Márton András is, aki egyébként egy azóta világszerte alkalmazott számítógépes orvosi berendezés elvét dolgozta ki még a hatvanas években, szóval, mint ez a bizonyos Ottlik-féle Kovács, aki csak nevetett, ha a találmánya jövőjéről kérdenék, végül Márton András is „pályát módosított”, és a mérnöki karriert a sikerágazatnak a legjobb indulattal sem nevezhető képzőművészettel cserélte fel. Úgy mondanám inkább, hogy „félfordulatot” vett, hiszen munkáin a nyolcvanas évek eleje óta felismerhető a természettudományok iránti folyamatos érdeklődés. De azt a szót, hogy „természettudományok”, máris idézőjelbe teszem, mert ami Márton Andrást foglalkoztatja, az éppen a tudományok (elsősorban a fizika és a matematika) és a művészet határterülete; egy olyan övezet vagy mezsgye, ahol a két entitás között átjárók nyílnak, ahol közöttük élő kapcsolat van, ahol rendre „átszivárgások” keletkeznek.

Néhány hete – nem minden célzatosság nélkül – kaptam egy cikket Márton Andrástól, amelynek szerzője, Robert S. Root-Bernstein példák sorával bizonyítja az alkotó képzelet, az intuíció, a személyes megismerés döntő szerepét a tudományos megértésben.

„A jelek szerint – mondja Root-Bernstein – a legszínvonalasabb tudomány az analitikus gondolkodás és az esztétikai érzékenység kombinációjából születik; s ezt a kombinációt érzéki tudománynak nevezhetnénk.”

Az „érzéki tudomány” koncepciója persze nem újdonság; Root-Bernstein felismerése – minden erénye ellenére – Bulgakovval szólva „másodlagos frissességű”. Nem véletlenül hivatkoztam az imént Ottlikra. A Valencia-rejtély kísérleti matematikus főhőse, Cholnoky is a végső nagy talánnyal szembesül: a létezés misztériumára döbben rá, arra, amire nincsen szó, ami nem materiális, ám mégis minden elébünk kerülő dolognál igazabb és maradandóbb:

„[...] Amit látsz, hallasz, tapintasz – minden érzékelésünk –, több: mindegyik tele van (sokféle módon) nem mérhető, pontatlan, de a tapasztalat mérhető velejáróinál hitelesebb, valóságosabb, lényegesebb érzelmi tartalmakkal. [...] A déli harangszó... Bimbamm: pontosan mérni tudjuk a két hang hullámhosszát, a levegő által közvetített rezgésszámokat. De ezenkívül, ami nem mérhető, van ennek a harangszónak egy független ráadás közlése, egy kicsike, kicsike kis szexepilje. [...] Ha minden összeomlik, ez nem, ez megmarad akkor is. Amit érzel, nem hipotézis.” (Valencia-rejtély, 103., 102. old.)

De most veszem észre, hogy amiről eddig írtam – az „érzéki tudomány” –, az csupán az egyik oldal; a dolog egyik oldala, s talán nem is a nekünk itt és most legmegfelelőbbik. Mert Márton András alapvetően a művészet, a festészet felől közelít a tudományhoz. A kérdés tehát az, hogy vajon megfordítható-e az „érzéki tudomány” jelensége; létezik-e (nem elvben, hanem ténylegesen) „kognitívtudományos művészet”? Nem concept art, hanem a tudomány elvi struktúráival áthatott, analitikus gondolkodásra épülő művészet? A régi mesterek, Leonardo idejében még nem jelentett nehézséget, hogy

„művészet és tudomány, mint a jobb és a bal kéz, egyszerre ragadják meg ugyanazt a valóságot” (Karátson Gábor).

A művészet és a tudomány között később támadt és ma egyre mélyülő szakadékot áthidalni olyan feladat, ami a „levegőben van”. Egyre közkeletűbb a felismerés, hogy „a nagy természettudományos problémák mögött mindig életkérdések rejlenek” (Balassa Péter).

A művészet felől közelített a tudományhoz a frivolan szellemes Marcel Duchamp, és hogy hazai példát is mondjak, a Riemann-geometria, a Gödel-tétel, a Heisenberg és Max Born elméletei iránt szenvedélyesen érdeklődő Erdély Miklós is.

Márton A. András legújabb festményein két világidézet vetül egymásra: Paul Klee formauniverzuma és Bolyai János imaginatív geometriája; Klee mágikus emblémái (a Villa R és társai) és a Bolyai által saját kezűleg elvégzett csodaszép szerkesztések térinterpretációi.

A „kétféle”, de talán mégis egy közös pontra mutató igazság interferenciájára építő festői módszer akkor vezet eredményre, amikor ezek az érzékivé tett „kétféle rezgések” felerősítik, segítik egymást. Segítik egymást; segítik egymás felé, hogy egy új, egyetlen valóságot alkotva találkozzanak. S ez a régi-új „harmadik valóság” nem más, mint a Kép.

Új Művészet, 1996/5.