ANDRÁSI GÁBOR

Schrödinger macskája

Beszélgetés Márton A. Andrással

Villamosmérnökként végzett a Budapesti Műszaki Egyetemen, és több mint húsz évig dolgozott egy orvosi műszertechnikai fejlesztőlaboratóriumban. E kutatások eredményeként jelent meg a világon első ízben a számítógép-vezérlésű röntgenkészülék. A szabadalom bevált, és utóbb a teljes egészében számítástechnikára épülő rendszerek alapját képezte. Rövidesen a szakma vezető cégei is kifejlesztették és piacra dobták berendezéseiket.
Márton A. András közben képzőművészeti tanulmányokat folytatott a Dési Studióban. 1978-ban, 48 éves korában szabadalmi problémák és fejlesztői tevékenysége folytonos akadályoztatása miatt saját elhatározásából elhagyta a mérnöki pályát. Ez év nyarán egyéni kiállítása lesz a Berlin melletti Max Planck Intézetben.


– Pályaelhagyóként, festőként is megőrizted a természettudomány iránti érdeklődésedet.
– Hogy ez korábbi szakmám folyománya-e, azt már nem tudom eldönteni, mivel a fizikán kívül a természettudomány más ágazatai is érdekelnek. Mindig is erősen foglalkoztattak bizonyos analógiák, amelyekkel „humán törvényszerűségekre” gondoltam következtetni. De ami a leginkább érdekelt: az a tér és az idő. 1986-ban nekiálltam egy 150×60 cm-es kép megfestésének, amelyben összefoglaltam az időről alkotott addigi elképzeléseimet. Ez az első képem, ahol megjelenik a „humanizált” X-figura, karjai pontosan szerkesztett ellipszisszakaszként, fókuszban a fejkörrel: az egész mint egy kozmikus történés pillanatfelvétele.

– Hogyan kerestél tájékozódási pontokat ezen a számodra kezdetben ismeretlen terepen?
– Elég sokat festettem ezekben az években, és közben néha megkérdeztem magamtól: „Mivel is foglalkozol te?” Egy művészettörténész barátom azt állította, hogy a tudomány és a művészet kapcsolatát keresem. Egészen beleéltem magam, és igyekeztem, hogy mások véleményét is megtudjam a két terület összefüggéseiről. Egy festő írja: „A tudomány és a művészet, mint a bal kéz és a jobb kéz, egyszerre ragadja meg a valóságot.” Egy esztéta: „A nagy természettudományos problémák mögött mindig életkérdések rejlenek.” Tetszettek az átgondolt, szinte axiomatikus megfogalmazások. Ezek után én is elegendő bátorságot éreztem ahhoz, hogy megfogalmazzam a magam „magvas” megfogalmazását, amelyet pár év múlva, rengeteg grafomániás kísérlet után egy fénytani írást olvasva véglegesítettem: „A művészet és a tudomány a fény kettős természete.” Óva intenék bárkit attól, hogy ennek mélyebb igazságtartalmát vizsgálja, de mindenesetre nagyon jól hangzott. Ettől fogva igyekeztem nem foglalkozni többet evvel a kapcsolattal, inkább jó témákat találni, amelyek újabb képek megfestésére ösztönöznek. 1990–95 között készítettem egy kb. 60 rajzból álló, kisméretű szériát nepáli rizspapírra. Ezeket „Jegyzetek”-nek neveztem, és ilyen lapok vannak benne, mint Maxwell-démon vagy Gödel-tétel és Schrödinger macskája.

– A huszadik századi mesterek közül szemmel láthatóan Paul Klee a legfontosabb számodra.
– A nyolcvanas években festett képeim láttán többen is megkérdezték: „Ugye szereted Klee-t?” A nem egyenesen feltett kérdés egyáltalán nem sértett, ellenkezőleg. A tudós-festő Klee iránti tiszteletemet ugyanis igyekeztem úgy kifejezni, hogy pár vászon háttereként felidéztem bizonyos munkáit, és egybefestettem saját mondanivalómmal. Néha megdöbbentett a formai találkozás addig nem látott képelemekkel. De leginkább Klee egyik kijelentése döbbentett meg a Naplóban. „Az én művem embere nem »faj«, hanem kozmikus pont.” Szinte szóról szóra így definiáltam alapfigurám jelenlétét a munkáimban.

– Utóbb meghatározó erejűnek bizonyult a Bolyai-geometriával történt megismerkedésed.
– Ma már ösztönös megérzésnek tulajdonítom, hogy a hetvenes évek közepén, Erdélyben járva megvettem Benkő Samu Bolyai János vallomásai című könyvét, és az évtized végén az Appendixet. Röstellem bevallani, hogy felületes betekintés után mindkettőt bedugtam a könyveim közé, és sokáig nem vettem elő egyiket sem. Az Appendixet nehéznek találtam, Benkő Samu könyvéről azt hittem, hogy regényes életrajz. A kilencvenes évek jóformán végig azzal teltek, hogy begyűjtöttem a Gondolat Kiadó kitűnő Válogatott tanulmányok sorozatának majd mindegyik darabját, és a számomra érthető részekkel foglalkoztam. A kvantumfizika születése, a relativitáselmélet, a térfogalom fejlődése, az idő problémái foglalkoztattak. Úgy éreztem, megérett az idő világszemléletem korrigálására, vagy divatos szóhasználattal: a paradigmaváltásra. Elvégzett kísérleteim azt mutatták, hogy univerzumom nem tágul, de még csak nem is fluktuál, hanem egyenesen szűkül. Dolgaimban fel-feltűntek bizonyos részletek az olvasottak nyomán, de nagyon elégedetlen voltam a geometriából vett, relatíve kisszámú alakzataim ismétlődésével, szűkszavúságával. Véletlenül kezembe került egy matematikus cikke a Bolyai-geometriáról. Nagy érdeklődéssel olvastam el, és úgy éreztem, hogy itt valami történni fog, ami befolyással lesz dolgaimra. Hirtelen többet akartam tudni a Bolyaiakról, és most elővettem az Appendixet és Benkő Samu könyvét. Az elsőbe hamar beletörött a bicskám, de a második kitűnő, történeti hűségű leírása, eredeti dokumentumai, a Bolyaiak levelezése rendkívüli hatást tettek rám. Az 1820 tavaszán kelt apai intelem, „A paralellákat azon az úton ne próbáld” kezdetű levél gyönyörű nyelvezetű, megrázó, tragikus sorai után hosszú időre nem tudtam szabadulni a Bolyaiaktól. Bementem a Tudományos Akadémia kézirattárába, kikértem, és legnagyobb meglepetésemre meg is kaptam Bolyai saját kezűleg az Appendixhez készített ábramellékletét. Különleges pillanat volt. Ez a csodás, nagy esztétikai élvezetet nyújtó lap hosszú ideig munkáim középpontjában állt.

– Hogyan jelentkezett képeiden a „paradigmaváltásod”?
– Ha az Univerzumban nem tudjuk egyelőre eldönteni, hogy melyik geometria érvényes, akkor arra gondoltam, hogy a festővásznon egy „új világot” teremtek a hiperbolikus geometriát leíró elemekkel és jelekkel, szimbólumokkal, ahogy nevezem, az „Univerzum matériáival” népesítem be azt. Megtörtént a „paradigmaváltás”. Amikor a képeknek címet adtam – amit nélkülözhetetlennek tartok – ügyeltem arra, hogy az kapcsolatba legyen a Bolyai által megadott paragrafusszámmal és a latin szöveggel is. Az ábrák néha építészeti elemekké válnak, teret adva a bennük lévő mozgásnak. A 23 ábrából 16-ot építettem be a képeimbe.

– A festészet elsősorban szellemi munka, de fontos része a különböző anyagokhoz és eljárásokhoz fűződő egészen személyes viszony is.
– Nagyon szeretem a durva szövésű vásznakat, tartalmilag is jobban illik a témáimhoz a „szemcsés” szerkezet. Az ábrákat apró ecsettel festem a képekbe, arányos nagyításban. Nem lehet nem gondolni arra, hogy valamikor Bolyai is ezeket az utakat követte rajzolás közben. Számomra az ábrákkal képviselt Geometria a vágyott, de soha el nem érhető Kitekintés, a Kiút helyettesítő képévé vált. A legtöbb festőnek életfontosságú látható fény tartományán kívüli „fények” felhasználásával dolgozom. Nekem a mai, nem túl lelkesítő világban az elmondottakkal való foglalatoskodás adja meg a stabilitás érzését, az arhimédeszi pontot – bár senkit és semmit sem akarnék kimozdítani a helyéből. Pedig erre a glóbuszra ráférne már egy kis kimozdítás, legalább néhány centivel a hűvösebb pályák felé.