DORNBACH MÁRTON

Egy képtelen valóság képei

Márton A. András „Hommage à Bolyai” c. kiállítása a Zempléni Művészeti Napokon Sárospatak, 2003. augusztus

Márton A. András képei a gondolkodástörténet néhány alapkérdésén való kitartó töprengésbe vonják be a nézőt. Ehhez szeretnék néhány tájékozódási pontot javasolni. A kiindulópontom az az egyszerű szó, hogy „képtelenség”. Ezt a szót a „lehetetlenség” nyomatékosan elutasító szinonímájaként használjuk. Például: egy adott egyenessel rajta kívül eső ponton keresztül egynél több párhuzamost húzni – képtelenség. Így szól az euklideszi geometria kulcsfontosságú párhuzamossági tétele. A szó szoros értelmében vett képtelenségről van itt szó: két párhuzamos egyenes találkozása nem jeleníthető meg képileg, és nem képzelhető el, mivel ellenkezik a tapasztalatunk formáját meghatározó térszemlélettel. Ám éppen ez a kézenfekvő tétel volt kétezer éven át az euklideszi geometria vakfoltja, sőt botrányköve. Az euklideszi geometria ugyanis nem egyszerűen a velünk született és adottnak vett térszemlélet struktúráját hivatott leírni; célja egy nem intuitív, tisztán logikai szükségszerűség szerint építkező rendszer felállítása. Csakhogy ebben az értelemben a párhuzamossági tételt kétezer év alatt sem sikerült beépíteni az euklideszi rendszerbe. Megszállott igyekezete ellenére Bolyai Farkas sem tudta bebizonyítani, hogy két párhuzamos találkozása nem csupán térszemléletünk számára képtelenség, hanem tisztán logikailag is lehetetlen, mert fogalmi ellentmondásba ütközik.

Bolyai János apjával, tudós elődeivel és a szemlélet látszólagos evidenciájával fordult szembe, amikor átvágta a gordiuszi csomót: nem lehet és nem is kell bebizonyítani a párhuzamossági tételt. Annak a síkbeli térszemléletnek a keretein belül, amely a hétköznapi tapasztalat tartományában érvényes, csakugyan képtelenség két párhuzamos egyenes találkozása. Logikai értelemben azonban ettől még lehetséges: a párhuzamossági tétel elhagyásával felépíthető egy ellentmondásmentes és logikailag zárt térelmélet, amelyben az egyenesek görbék is lehetnek, és külső ponton át egynél több nem metsző egyenes is húzható. Erről a felismerésről adnak hírt Bolyai nevezetes szavai: „semmiből egy ujj más világot teremtettem.” Semmiből, azaz a szemlélet támasza nélkül. Ám az új világ mégsem üres agyszülemény: magába foglalja a jól ismert régi világot is. A hétköznapi tapasztalat szemléleti formáját leíró euklideszi geometria ugyanis felfogható Bolyai abszolút térelméletének speciális eseteként, és így már logikailag is megalapozható. Mi több, a relativitáselmélet megmutatta, hogy a Bolyai által tételezett „képtelen” gondolati lehetőség a világegyetem léptékében tapasztalati megfigyelésekkel is alátámasztható tény.

Bolyai felismerése arra utal, hogy a gondolkodás rendje nemcsak szigorúbb, de tágasabb és szabadabb is, mint a hétköznapi tapasztalatban érvényes szemléleti rend. Hasonló jelentőséggel bír a természettudományban az Einstein, illetve Heisenberg nevéhez köthető két nagy fordulat. Nem véletlen azonban, hogy éppen Bolyai felé fordult különös figyelemmel Márton A. András. Márton azután is megőrizte a természettudományos gondolkozás alapkérdései iránti fogékonyságát, hogy sokoldalú művészi és filozófiai érdeklődéstől indíttatva odahagyott egy igen sikeres mérnöki-feltalálói pályát. Ez az irányultság a művészetekhez fűződő viszonyát is áthatja. Kezdettől fogva jobban érdekelte a tér, a ritmus, a mozgás és a zene, mint a színek kvalitatív sokfélesége. Így Van Gogh és Paul Klee művészetében is elsősorban az foglalkoztatja Mártont, ahogy a teret és a formát felszabadították a hétköznapi tapasztalás kötöttségeitől. Innen nézve pedig az is érthető talán, hogy Bolyai ábráival találkozva Mártont legelőször azoknak sajátos szépsége ragadta meg. Bolyai ábráitól eltérő értelemben Márton A. András itt látható képei is felfoghatók a szemléletünk számára hozzáférhetetlen tér szemléltetésére tett kísérletekként. Ezek a szigorúan megszerkesztett, ugyanakkor hallatlanul levegős, könnyed alakzatok valamivel közelebb hozzák érzékelésünk számára a gondolkozásnak azt a szabadabb rendjét, amely kívül esik a közvetlen tapasztalat körén.

Márton A. András képei azonban arról is tanúságot tesznek, hogy a hétköznapi térszemlélet, csakúgy mint az azon túllépő tudományos gondolkozás, elválaszthatatlan a korlátos megismerési képességgel bíró, véges élettartamú emberi lény nézőpontjától. Hiszen éppen ennek a végességnek tragikus példázata a két Bolyai pályája. A párhuzamosok skandallumának megszüntetésére irányuló kísérletek kudarca Bolyai Farkas számára az emberi értelem leküzdhetetlen korlátaira utalt. 1820-ban így ír erről fiának. „... soha nem lessz a’ szegény emberi nemnek semmije tökéletes tiszta, a’ Geometria se; nagy ’s örökös seb ez az én lelkemen [...] Meg-foghatatlan hogy ez az el-háríthatatlan homály, ez az örök nap-fogyatkozás, ez a’ motsok hogy hagyatott a’ Geometriában, ez az örök felleg a’ szüz igazságon.” Ezért kérleli fiát, hogy legalább ő ne tékozolja el minden erejét a megoldhatatlan feladatra: „...tudom én azt az utat is mind végig, meg mértem azt a’ feneketlen éjszakát én is, az életemnek minden világossága, minden öröme kialudt benne. Az Istenért kérlek! haggy békét a paralleláknak [...] ezeken a tájokon vannak a’ Hercules columnái; egy lépést se menj tovább, különben el-veszett ember vagy.” János nem hallgatott apja jámbor intelmeire. Amikor arról számolt be, hogy „semmiből ujj más világot” teremtett, apja ebből alighanem istenkáromló kevélységet hallhatott ki. Az elismerésére vágyó fiú elméletét sokáig üres légvárnak tartotta, ahogy a kor tudományos közvéleménye sem ismerte fel annak jelentőségét.

Bolyai teljesítményére emlékezve tehát nehéz elvonatkoztatni a tökéletességre törekvő ember esendőségétől. Elvont gondolkozás és személyes tapasztalat kapcsolódása érhető tetten újra és újra Márton A. András képein is. Idő című képe emblematikus tömörséggel foglalja egybe a kozmikus téridő és a megélt-átélt idő kettősségét. De szinte minden képéről elmondható, hogy a végtelen tér szerkezetét feltáró ábrákat a véges időben élő embert jelképező törékeny alakhoz viszonyítja. Ezért Márton képein a nehézkedés és az ellendülés törvényei sem csupán fizikai összefüggések, hanem szerteágazó analógiák forrásai, a nagyra törés, az elbukás, a tánc, a játék, a humor princípiumai. A végső egyszerűségre törekvő természettudományos modellek fanyarul ironikus fénybe helyezik az egyéni élet és a történelem bonyodalmait. De sosem valamiféle örök igazságé az utolsó szó. Az absztrakt konstrukcióknak ezeken a képeken időbeli távlatot kölcsönöz a felejtés szürkéjét idéző háttér; máskor a történelem és az egyéni élet mozgalmassága hozza őket finom lengésbe.

A mozgást persze itt is, mint minden kísérletnél, a megfigyelőnek kell elindítania – és ebben az összefüggésben különösen igaz, hogy a megfigyelő megváltoztatja tárgyát. Erre emlékezve, tehát gondolati párhuzamokra és találkozásokra nyitottan érdemes megfigyelni Márton A. András képi kísérleteit.