VIZI E. SZILVESZTER

Tudomány, művészet

Márton A. András kiállítása a Magyar Tudományos Akadémián,
az MTA elnökének megnyitóbeszéde

Sajátos feladat a természettudós számára egy képzőművészeti kiállítás megnyitása. Márton András kiállítása esetében azonban ez a szerepvállalás talán indokolható, mert az ő műveiben egyszerre jelenik meg a tudomány és a művészet: az egzaktságra való törekvés illetve az elvont gondolatok és érzelmek nemegyszer metaforikus megjelenítése. Bolyai születésének 200. évfordulója alkalmával rendezzük ezt a kiállítást a Magyar Tudomány Napja alkalmából. Az Akadémia épületében, ebben a historikus környezetben talán külön hangsúlyt is kap a művész azon törekvése, hogy bemutassa az egyén, az ember emberfeletti küzdelmét a természettel, és kielégíthetetlen vágyát, hogy meghódítsa a végtelent.

A művész nem egy festményén Bolyai, e magyar zseni Appendixének (Scientiam spatii absolute veram exhibens, Maros-Vásárhely, 1833) ábrái is megjelennek mint parafrázisok, mint a művészi értelmezés tárgyai. A művész célja ezzel – megítélésem szerint – az lehet, hogy a szemlélődőben minden pillanatban felkeltse az általánosan elfogadott törvényektől való eltérés, azaz a folytonos megújulás, a fejlődés igényét. Bolyai fent említett művében tisztázta az euklideszi 5. posztulátummal kapcsolatban 2000 éve tartó vitát. A művész Bolyait megidézve figyelmeztet arra, hogy az Ember egy új világot akar teremteni, mint ahogy Bolyai János is ezt akarta, amikor az euklideszi geometriát megtagadta, és elméletével megalapozta Einstein, Max Planck, Bohr, Heisenberg, azaz a modern fizika gondolatvilágát.

Két szín, a fekete és a fehér dominál a festményeken. Számomra ezzel a művész a rosszat, az ördögit, illetve az igazat, a tisztaságot, a lét két szélsőségét ábrázolja. Egységben akarja bemutatni a kettő ellentétét, de örök összetartozását, elválaszthatatlanságát is. A képeken megjelenő szürke viszont az átlagost, a mindennapi embereket ábrázolja, akikből mindig kiválik valaki, például egy Bolyai, egy zseni, egy különc, aki mást és másképp akar csinálni, mint a többiek, s így a fejlődést szolgálja. A földgolyón álló és az ég felé tekintő emberke, a hatalmas követ felfelé gurító primitív figurák mind, mind az emberi akaratot és törekvést szimbolizálják. Azt a sziszifuszi elszántságot hivatottak jellemezni, amely a soha meg nem elégedettség szellemét, a törekvő Embert jellemzi. Az egyszerű vonalakkal ábrázolt emberkék a primitív barlangrajzokra, vagy az ontogenezis, azaz az egyénfejlődés korai szakaszán lévő kisgyermek, talán a művész gyermekének ábrázolásmódjára utalnak. Mint ahogy valamiképpen az ember központi idegrendszerének, az ember agyának fejlődése a születéstől a halálig is megjelenítője az univerzum korához viszonyítva pillanatszerű emberi létnek. Akarva akaratlanul a kiállítás látogatójában e picike emberkék a homo sapiensnek a világmindenséghez viszonyított végtelen kicsinységét, jelentéktelenségét bizonyítják.

Bolyai geometriai ábrázolásaiban a végtelenig elérő, mindig csak közelítő, de soha nem találkozó párhuzamos vonalak aszimptotikusak, tehát találkozási pontjuk csak az ember képzeletében létezik. Ezek a vonalak azt sugallják, hogy amint az agykutató számára sincs két egyformán működő agy, azaz egyformán érző és gondolkodó ember az emberiség több százezer éves történelmében, ugyanúgy a művész se hisz a természettudomány törvényeinek megdönthetetlenségében. Márton András emberei, az egypetéjű ikrekhez hasonlóan, külsőségeikben egyformák, a festmények megtekintése mégis mindenki számára más és más, eltérő élményt jelent. Közöttünk, akik itt állunk Márton András képei előtt, nincs két ember, akikben hasonló érzelmeket, gondolatokat váltanának ki a falon függő festmények.

A művész dolga és célja nem az, hogy ránk kényszerítse gondolatait, érzelmeit. Ő csupán felmutat valamit, egy sajátosan megformált részt az egészből, és a befogadóra bízza a mű értelmezését, befejezését. Márton András gondolatokat, érzelmeket ábrázol a vásznon, hogy azokat a szemlélő saját belső gondolatvilágával, tudati és tudatalatti énjével, érzelmeivel társítva, s a szintézist megteremtve, mindenki számára egy egészen újnak látszó világot tárjon fel. Ez minden művész, s így Márton A. András alkotói feladata. Megmutatja nekünk, amit valamiképpen már tudtunk – sejtettünk, érzékeltünk, birtokoltunk ugyan, csak e tudásunkról nem volt tudomásunk.

Élet és Irodalom, 2002. november